AQUARIUS

Nézd, a Hold
Hét házat bejárt már,
S a Jupiter ott áll a Marsnál,
És így béke vezérli útján
Az ég minden csillagát!

Ez már a Vízöntő,
Az új kor: Aquarius,
Ránk néz Aquarius,
A Vízöntő, a Vízöntő!

Szeretetet sugároz ránk,
Békét hoz és összetartást,
Fény derül sok hazugságra,
Képmutatók torz arcára,
Álmok kristálygömbje széthull,
És a fényes tér kitárul!
Aquarius, Aquarius!

Nézd a Hold
Hét házat bejárt már,
S a Jupiter ott áll a Marsnál
És így béke vezérli útján
Az ég minden csillagát!

Ez már a Vízöntő,
Az új kor: Aquarius,
Ránk néz Aquarius,
A Vízöntő, a Vízöntő!

Nos hát, e dal,
szóljon a hajamról!
Így nőtt meg – magától,
bámuld meg jól!
Másnak már észbontó,
ám nekem jó. Így jó!
Nem játszom rock and roll-t,
de a Rolling Stones-ban
sincs jobb toll!

Itt egy boglyas fej,
szép hosszú hajjal;
szőkén fénylő,
hömpölygő sok hajjal!
Vállig ér, de fél év
és leér már derékig!
Úgy nő, ahogy Isten adta,
ollót, fésűt sosem látott haj!

Hair! Hair! Hair! Hair!
Nőjjön! Nőjjön!
Áldott légy, óh hosszú haj!

Baby, szél fújja szét
ezt a dzsungel sörényt;
tetvek jó rejtekét, dús hajam!
Hány tetvet rejt,
és vadméh rajt,
és fészekhelyt a csízeknek!
Hogy leírd e csodát,
félek, nincs rá szó!

Hair! Hair! Hair! Hair!
Nőjjön! Nőjjön!
Áldott légy, óh hosszú haj!

Legyen bár vékony-,
vagy vastagszálú,
göndör, kócos, korpás, zsíros,
gyapjas, gyöngyös, copfos, tornyos,
szalaggal befűzött,
izzadtságtól bűzlő,
festett színű, csimbók végű,
százméternyi hajból font spagetti…

Ha látjátok még két szemünk,
a sérónk közt – úgy még túl rövid!
Nőjjön le! Végig le!
Nőjjön hát! Nőjjön csak!
Míg nőni tudhat!

Minden go-go görcstől gágog,
látva tógám – sűrű hajból!
E hosszú szőke haj,
szebb, mint Jézus Krisztusé!
Lásd – a Jézus haja hosszát,
hallelluja – úgy imádták!
Mért gyűlöl hát ezért a jó anyám?
Óh jaj!

Hair! Hair! Hair! Hair!
Nőjjön! Nőjjön!
Áldott légy, óh hosszú haj!

Manchester England, England,
a Nagy Kék Vizen túl;
én volnék e lángész,
hiszek Istenben,
s hiszem, hogy Isten is
csak bennem hisz,
mint Én!
Mint én.

Claude Hooper Bukowski,
egy mozibuzi, ki maga is játszik;
játssza Fellinit és Antonionit,
s a lelécelt lengyelt,
a Roman Polanskit!
Hisz egy személy mind;
Claude Hooper Bukowski!

Nincs mögöttem semmi,
mért vagyok szomorú, mért?
Bármilyen hülye a kérdés,
te ne bámulj, testvér;
kell, hogy értsd!

Manchester England, England,
a Nagy Kék Vizen túl;
nézd – én volnék
e lángész!
Hiszek Istenben,
s hiszem, hogy Isten is
csak bennem hisz,
mint én!

Mint én…
Mint én…

Mint én…

Itt áll egy bokszos,
bunkó nigró,
ki hótsötét!
Egy dzsunga dzsungellakó
csimpánz – egy bukszaszájú surmó!
Egy dísznigger, ki
Tamás bátya kunyhójából lép ki…
Kunta Kinte rossz fattya,
bűzgyapjas suviksz-boy!
Átfúrt orrú,
tepsimarkú,
kimázolt kapanyél!
Gyilkosképű vad vudu, zombi
és kannibál!
Jazz-bolond
sztepptáncos,
fehér lányok nagy kanja,
egy szexbajnok,
kit elnökké választanak majd!
(A hazája neve: United States of Love!)

Hé! Dinnyefejű strici furkó,
baszógép!
Vár rád Afrika,
menj vissza!
- Mondod te!
A dzsungel vár,
a pálmafák!
- Mondod te!
Majd ott ugrálj!
- Mondod te!
Te vadbarom, ott majd
üvöltözhetsz, hogy buuuuuuuu!!!

- Ahogy ti mondjátok!

Kóstold! Baby, kóstold!
Baby, kóstold!

Bőrük, mint a kávé,
ízük, mint a méz!
Csókuk – csokoládé,
nyelném csak és híznék!
Édesszájú lettem,
mért is szégyellném?

Nemrég próbaképpen
egy kúrát kezdtem én;
kosztom csakis zöldség,
oly őrjítők az esték;
a töltött csokik ízét,
hogy feledhetném?

A csokkó-srác mind csókos,
csőrük, mint a méz!
Árad a sok forró csoki,
megtölt minden éhes pocit!
Édesszájú lettem,
kell a négercsók!
Kell, kell, kell, kell,
kell, kell, kell a csokkó!!!

Bőrük, mint a tejföl,
selymes, finom bőr!
A fehér srác mind fincsi falat,
szemük ágyba hív!
Megőrjít engem mindig,
hogyha érzem – hogy hozzám ér!
A testem lángol,
a bőröm borzong,
bárcsak meghalnék!

Anyám, ha lát egyet, csak sóhajt;
De szép fehér liliomszál!
Apám viszont levágná…
ha látna a mákvirág hol jár!

Nincs már tőlük nyugtom,
mind izmos, kőkemény!
A fehér srác soha el nem lankad,
holtomig ölelném!

Testét, azt a karcsút,
csókban fürdetném,
kérjen tőlem bármit,
máris megtenném!
Óh, óh, óh, vonzó
édes szexi – minden cseppje méz!
A nadrágja majd széjjel durran,
hogyha énrám néz!

A bátyám szájon kapná,
én viszont az ölembe kapnám!
Apám azt mondja: meg ne engedd!
Én meg azt mondom: rajta, kezdjed!

Jöjj hát, tejfölbőrű,
szép vagy, mint egy lány!
Hajadba túrom tíz ujjam,
jaj, csak ölelj már!

Érezlek már…csak jöjj!
Te szép, édes, csodás!
Jöjj hát, jöjj hát,
Jöjj hát, jöjj hát,
szép fehér srác!

Volt itt egy srác, Frank Mills.
Ez még szeptember táján volt.
Kint jártunk a Time Square-en,
de a cím, amit felírt,
még ott elveszett.

A barátja egy zenész, egy dobos.
S képzeld, ő meg hasonlít
George Harrisonhoz, a Beatles-ből!
Csak az ő haja,
lent szalaggal van átfogva.

Bár tudná ő is, hogy szeretem én!
Míg itt volt, ezt nem tudtam még.
Múlt héten Brooklyban látták,
épp lopott egy baseball-sapkát.

Fényes láncot hord
foltos bőrdzsekijén,
s a hátán pár ráfestett szó:
Mary, Anyám, és hogy „Bűn az élet”.

Jó lennél nálam,
ha megmondanád neki,
ha látnád bárhol;
a barátnőmmel, itt a parkban
várunk rá!
Mondd meg: Angela és én,
nem kérjük vissza a két dollárt…
Csak őt…

Megszültél, anyám.
Késő már, hogy megbánd.
Testvér, így élsz te is,
oly sok mocskot látsz.

Kaptam őrült kéjt, húgom.
Kaptam vagyont érő bájt, rokon.
Kaptam leckét és verést,
sok rossz nap közt,
pár jó is várt.

Ez a sok haj,
és ez a fej,
ez a nagy ész,
homlok és fül,
szemek és orr,
száj és a nyelv,
fogak és íny;
ezt kaptam én.

És ez az áll,
és ez a nyak,
és ez a váll,
és a két kar,
mell és izmok,
benn a szív,
ezernyi ér;
ezt kaptam én.

Van kemény gerincem,
és könyököm,
van öklöm,
és ha megütöm,
ami jár – van seggem-
leülöm!
Nézd a testem – hús és vér!

Megszültél anyám,
amit kell – adtál!
Testvér, így élsz te is,
Isten, így nézz te is rám!

Kaptam őrült kéjt, húgom.
Kaptam vagyont érő bájt, rokon.
Kaptam leckét és verést,
sok rossz nap közt pár jó is várt.

Ez a haj, ez a fej,
a két szem és az orr,
száj és nyelv és az áll,
és a nyak és a váll,
ez a mell, és a szív;
ez mind, mind enyém!

És a két térd – ezt kaptam még!
Két kis herém – óh de szép!
Kaptam bőrt,
kaptam szőrt,
kaptam segget,
kaptam vért,
kaptam észt,
kaptam ösztönt;
azt hogy ÉLJ!
ÉLJ! ÉLJ! ÉLJ! ÉLJ!

Csak nézzük,
elfúló lélegzettel, némán,
felajzott képzeteink vásznán,
haldokló népünk fantomképét,
a végső jelzést.
A vegyszerfelhők bűzeit,
túlbűzli a hazugság,
és csak egy dal
szárnyal az űrön át.

Választ,
nem kap a lélek – vakon száguld.
Ki tudná, hol vár ránk egy új út?
Várjuk, hogy jelt adjon
az űrből egy messzi fény.
A csend most mindent elborít,
míg ránk terül az éj.
Az éj…

Manchester England, England,
Manchester England, England,
a Nagy Kék Vizen túl…
Én volnék e lángész…
Kell, hogy láss, Isten!
Az kell, hogy higyj bennem!
Bennem higyj,
mint én!
Mint én…

Űrdalt,
pókhálós húrjaidon, zengj szitár!
Százfelől leshet ránk a gyors halál,
bennünk az élet,
és ez így lesz mindig!

Várunk napfény,
jöjj, úgy várunk rád!
Úgy várunk rád!

Várunk napfény,
jöjj, úgy várunk rád!
Úgy várunk rád!

Várunk napfény,
jöjj, úgy várunk rád!
Úgy várunk rád!

Várunk napfény,
jöjj, úgy várunk rád!
Úgy várunk rád!